Szinglitársadalom vagy szinglibetegség?

A szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak, ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti.
_{2006.06.28 14:15, Forrás: Kardos Gábor}

A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag is egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó.

Miközben egy ténylegesen nem létező humán pandémia ürügyén hónapok óta mobilizálják és hiszterizálják a közvéleményt madárinfluenza-ügyben, úgyszólván senki nem beszél a szinglibetegségről mint valóban egyre súlyosabb és egyre tömegesebben terjedő járványról. Persze minden új betegség megjelenésekor hasonlóan tanácstalanok egy ideig a szakemberek: kirívóbb eseteit megpróbálják a régi betegségek keretei közé szorítva diagnosztizálni, egészen addig, míg a betegség súlyossága, különlegessége és társadalmi veszélyessége miatt szükségesnek nem bizonyul, hogy külön diagnózist állítsanak fel, és új betegségként írják le.

Példa lehet erre a kokainizmus, melyről szintén viszonylag későn ismerték fel, hogy patologikus függőséget alakít ki és kórosan deszocializáló hatásai lehetnek, hiszen még Freud is lelkesen fogyasztotta és tanulmányozta a kokaint mint izgató, illetve érzéstelenítő szert. Amíg egyértelművé nem váltak a kokainos "pörgés" súlyosan kóros veszélyei, addig a szingli-pörgéshez hasonlóan inkább pozitívnak tűnt, és még szakmai körökben sem vették túl komolyan morbiditását.

Ráadásul a mindenható statisztika és kvantifikáció önmagát túlélt pozitivizmusa sem az orvostudományban, sem a lélektanban, sem a szociológiában nem kedvez annak a valóban tisztán kreatív és nyitott szellemiségnek, mely az új betegség-paradigmák felismerését és a régi sémáktól való elszakadást lehetővé teszi. Pedig érthetetlen, miért nem húzza meg a vészféket a lélekgyógyászat, mikor azt látjuk, hogy immár emberek tömegei kerülnek a kokainistákhoz hasonlóan "felpörgetett" és euforizált állapotba, mely a súlyos patológiákhoz hasonlóan kiúttalan magányba és kiáltóan elfojtásos mély belső depresszióba taszítja őket, minden látszólagos eufória vagy mániásan önigazoló hiperaktivitás ellenére.

Az is érthetetlen, hogy a szociológusok és különösen a szociálpszichológusok miért nem hívják fel egy emberként a társadalom sorsáért felelősséget viselő döntéshozók figyelmét, hogy a szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak, ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó, melyet tulajdonképpen a társadalomra nézve hasonlóanveszélyesnek minősíthetnénk, mint a másik végletes fogyasztói modellt, a drogos fogyasztásfüggését.

Ehelyett a reklámokban tombol a szinglilét eszményítése és a médián keresztül a közbeszédig minden területen istenítik azt, ami a leghatékonyabban zúzza szét a társadalom még eleven szövetét és maradék közösségi kohézióját, végleg a deszocializáció és a magány társadalma felé fordítva annak "fejlődését". Persze a magányos ember az ideális fogyasztó, ezért a fogyasztói társadalom elsődleges terméke a magány, mivel ennek neurotizáló hatása hivatott minden túlfogyasztás lelki alapját tartósan "biztosítani". Mindazonáltal a kórosan kiúttalanná váló magányhoz vezető deszocializáció általában lelki betegségre utal.

Magánytermelés

Amikor a nekünk világot diktáló multireklámokban akármilyen mobiltelefon "x forint kezdőrészletért" már "családtag lehet", és akármilyen köhögés elleni szirup is kimondottan "családtagként" jelenik meg, ez egyfelől annak a jele, hogy a család sejtfalának szétesésével a társadalom alapsejtjét már semmi nem védi meg a pusztító környezeti hatásoktól, és a család ipari műanyag kütyük, illetve szirupos löttyök gagyi-szintjére devalválódott. Egy újabb mobilreklámban pedig kollégái kinevetik azt, aki barátnőjével telefonon beszél, és az ő "rabszolgájának" nevezi magát, ami halmozottan perverz és manipulatív szinglireklám. Mintha a fogyasztói társadalom alapja egyfajta magányipar lenne, különösen a masszamédia esetében, mely tömegméretekben termeli a magányt.

Másfelől azt jelzik az ilyen reklámok, hogy a lelki-szellemi környezetszennyezés legdurvább megnyilvánulásait sem korlátozza semmi civilizációnkban. Pedig ha a folyók élet-integritását fenyegető vegyi szennyezés tiltását nem tartjuk "cenzúrának", akkor vajon mennyivel inkább lenne cenzúra a társadalom kohézióját biztosító legalapvetőbb lelki folyamatok integritásának megóvása az efféle kirívóan durva belső környezetszennyezéstől? A kérdés nem kimondottan költői, inkább közjogi természetű.

Szó sincs tehát itt a szinglik mint emberek felelősségre vonásáról vagy hibáztatásáról, hiszen nem utolsó sorban azért fontos betegségként felismernünk a szindrómát, hogy kvázi egészséges önkritikával magukat okolva helyzetükért, bevallott vagy bevallatlan bűntudatukkal ne hajszolják magukat egyre kiúttalanabb magányba, és e társadalmi probléma súlyosbodásával ne válhassanak bizonyos kirekesztő csoportok politikai boszorkányüldözésének áldozatává, amire sajnos már láthattunk példát.

Természetesen fokozott empátiával kellene viszonyulnunk a szinglihez mint emberhez, de ez csak akkor lehetséges, ha a szenvedélybetegekhez hasonlóan nem hunyunk szemet függőségi betegsége fölött, hanem segítünk szembesülni vele. Ehhez - főleg a betegséggel való első szembenézésnél - kemény szavakra is szükség lehet.

Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvaló és ennyire súlyosan patológiás folyamat szinte észrevétlen marad mint betegség? Ennek egyik fő oka a fogyasztói társadalmat "működtető" hatalmas képmutatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka, mely számtalan egészségre káros tömegtermékről folyamatosan azt hiteti el velünk, hogy milyen jó az nekünk. Közben álproblémák körüli hisztériakeltéssel vezeti le a felhalmozódó feszültségeket, aminek iskolapéldája a madárhisztéria.

Ha hónapokon át sakkban lehet tartani a közvéleményt egy notóriusan nem létező humán pandémia hipotetikus veszélyével, akkor ugyanezzel az erővel és ugyanezzel a köztudat-módosító mechanizmussal egy valóban járványként terjedő lelki és társadalmi betegségről prímán fenn lehet tartani azt a látszatot a közvéleményben, hogy az tulajdonképpen nem is létezik. Különösen akkor, ha a szaktudósok csak az aktuális kutatási programjaikkal és szakterületük legújabb eredményeivel, meg a hatalom akut madárszérum-igényeinek kielégítésével vannak elfoglalva, ahelyett hogy orvosi esküjüknek és tudósi, illetve emberi lelkiismeretüknek megfelelően felismernék azt, ami elsősorban rájuk tartozik és az ő társadalmi felelősségük. Valóban a közegészség megóvása a tét a szingli-szindróma esetében.