Uniós ugrás az ismeretlenbe

<i>"A lehetséges forgatókönyvek az Unió szétesésétől az EU globális nagyhatalommá válásáig minden elképzelhető variációt magukban foglalnak."
_{2004.04.30 16:11, Forrás: Birinyi Blanka, ma.hu}

_hirdetés

Hiába ez minden idők leghosszabban és legalaposabban előkészített bővítése, továbbra is sokkal több a kérdőjel, mint a válasz. Ráadásul a lehetséges forgatókönyvek az Unió szétesésétől az EU globális nagyhatalommá válásáig minden elképzelhető variációt magukban foglalnak - mondja Vincze Hajnalka, a ma.hu által megkérdezett biztonságpolitikai kutató.Egyre több vészjósló hangot lehetett hallani ahogy közeledett a csatlakozás. Egyesek szerint az Unió nem készült fel, mások szerint mi nem állunk készen az újraegyesülésre.

Mit gondol, mi igaz ezekből?

Vincze Hajnalka: Két dolog vitathatatlan: egyrészt az, hogy az európai integráció történetének legalaposabban előkészített, legszigorúbban figyelemmel kísért bővítéséről van szó; másrészt pedig az, hogy mindez még kevés a biztos sikerhez. A mi felkészítésünk távolról sem korlátozódik az elmúlt 3-4 év tárgyalásaira, hiszen lényegében már az 1989-ben meghirdetett PHARE programmal megkezdődött.

Ráadásul a tárgyalások befejezése után is tovább tart: elég csak a különböző átmeneti rendelkezésekre, védzáradékokra gondolni. Az Unió a maga részéről pedig szinte futószalagon gyártotta az újabb és újabb szerződéseket (az elmúlt évtized során négy uniós szerződés készült, a most tárgyalt "Alkotmány"-nak keresztelt tervezettel együtt) annak érdekében, hogy intézményileg készen álljon az új tagok befogadására. Mindez azonban csak a felkészülés jogi-adminisztratív-intézményi része.

Miért, mi hiányzik?

Vincze Hajnalka: Mindenekelőtt a politika. Az újonnan belépőknek fogalmuk sincs arról - ezer példán keresztül nap mint nap kiderül: tényleg fogalmuk sincs, és egyáltalán nem csak a közvéleménynek nincs -, hogy az integráció nem egyszerű gazdasági közösség, hanem egy politikai projekt. Amikor az iraki háború kezdete előtt a különböző közép- és kelet-európai országok aláírták az Egyesült Államok terveit buzgón támogató ún. leveleket, Romano Prodi bizottsági elnök a következőképpen fogalmazott: "Ha azt kérdezik tőlem, hogy ez hátráltatja-e a csatlakozásukat, azt válaszolom: nem. De ha azt kérdezik tőlem, hogy örülök-e, a válaszom szintén nem. Csalódott vagyok, mert most kell rájönnöm, hogy a csatlakozó államok még mindig nem értették meg, hogy mi az az Európai Unió".

De azokat a leveleket nehány EU-tagállam is aláírta. Akkor ők is "felkészületlenek"?

Vincze Hajnalka: Pontosan ez mutatja az Unió saját belső, politikai felkészületlenségét. Tudniillik hogy a tagországok még mindig nem tisztázták egymás között az őket hagyományosan megosztó, egymással összeegyeztethetetlen Európa-elképzeléseiket. Ez a tisztázatlanság bénítja jelenleg az EU-t.

Egy olyan háromszintes törésvonalat kell elképzelnünk, ami körül az tagállamok egyrészt az integrációs folyamat tartalmára és végcéljára, másrészt az Amerikához fűződő viszonyra, harmadrészt pedig a nemzetközi rend kívánatos felépítésére vonatkozó, gyökeresen eltérő elképzeléseik alapján két szembenálló táborra oszlanak. A franciák által fémjelzett koncepció szerint Európa önálló, teljesértékű nemzetközi szereplővé kell, hogy váljon. Ez döntési és cselekvési önállóságot feltételez - ti. függetlenséget az Egyesült Államokhoz képest -, és beilleszkedik az úgynevezett többpólusú világrend elképzelésbe.

Eszerint a hosszú távú stabilitást nem az egyetlen "hiperhatalom" hegemóniája, önkényes döntései garantálják (ezek ugyanis csak egyre nagyobb igazságtalanság- és kirekesztettség-érzést szülnek és egyre több ellenérzést váltanak ki), hanem a különböző multilaterális megoldások (tárgyalások, egyezmények, ENSZ-jóváhagyás). A britek által vezetett, ún. atlantista vonal viszont egy "transzatlanti egypólus"-t szeretne, amiben Európa mintegy hozzáragasztja magát Amerikához, és annak legmegbízhatóbb, feltétlen szövetségeseként próbálja meg őt az európai prioritásoknak megfelelő irányba terelgetni. Ez egy meglehetősen naiv elképzelés persze, aminek a kivitelezhetetlenségével a britek nap mint nap szembesülnek (most például Irakban).

De láthatóan egyelőre nem adják fel a próbálkozást. Mindenestre ez a két ellentétes koncepció feszül egymásnak az EU-n belül. Az egyik egy politikailag teljesértékű Uniót hirdet (ez az ún. Európa-nagyhatalom), a másik egy olyan, jól szervezett szabadkereskedelmi zónát, ami politikailag az Egyesült Államok vonzáskörében tevékenykedik csak (ez pedig az "Európa-szupermarket").

Most a tíz új tagállam inkább ezt az "Európa-szupermarket" tábort fogja erősíteni?

Vincze Hajnalka: Eleinte legalábbis. Azután pedig - remélhetőleg nem túl későn - minden valószínűség szerint rájönnek majd, hogy ezzel a saját sírjukat ássák. Amikor ugyanis a politikai Európát szabotálják, akkor azzal ugyanannak az uniós "szolidaritás" elvnek a kiteljesedését tagadják, ami az EU-pénzeket is mozgatja a gazdagabbaktól a szegényebbek felé. A különböző kohéziós alapok létrehozását ugyanis éppen az a megfontolás vezette, hogy Európa több, mint egyszerű szabadkereskedelmi övezet.

Most nem is beszélve persze arról, hogy jobban belegondolva senkinek nem igazán érdeke, hogy mindenfajta ellenőrzés, alternatív lehetőség nélkül hagyja az óceán túlpartjáról idelátogató Amerikát kizárólag saját kénye-kedve szerint cselekedni. Mert hogy - ellensúlyok, fékek, nemzetközi korlátok híján - az Egyesült Államok leginkább egy piromán tűzoltóhoz hasonlít. A problémát az jelenti, hogy "nálunk" gyújtogat. Vagyis olyan válságövezetekben, amik Európa közvetlen szomszédságában vannak, miközben az USA-t egy óceán választja el mindegyiktől.

Visszatérve az Unióra: mi a helyzet a régi és az új tagállamok közötti gazdasági szintkülönbségekkel?

Vincze Hajnalka: Az egészen egyértelmű, hogy a 20%-os EU népességnövekedéshez társuló mindössze 5%-os GDP-növekedés nem túl biztató. A gazdasági előrejelzések az elképzelhető legszélsőségesebb forgatókönyvek között mozognak. Egyes elemzők a fejlettségbeli szintkülönbségek miatt jugoszláv-típusú szétesést prognosztizálnak, míg mások azt mondják, hogy most a "közép- és kelet-európai kistigrisek" felvételével megtáltosodik majd az Unió. Ez utóbbi elképzelés arra alapoz, hogy a csatlakozó államok gazdasági növekedése négyszerese a régi tagországokénak.

Ez igaz ugyan, ám a Tizek összesített GDP-je mindössze Hollandiával egyenértékű súlyt képvisel. Ráadásul elképesztő lemaradásból kell "növekednie": a csatlakozásunkkal 13%-ot zuhan az Unión belül egy főre jutó GDP. Tehát a kulcsot a már előbb említett "szolidaritási mechanizmusok" jelentenék, ehhez azonban - ti. ahhoz hogy az EU-n belüli újraelosztás a szükséges módon és mértékben működjön - a mostaninál összehasonlíthatatlanul nagyobb politikai összetartásra lenne szükség. Mindenesetre a 2007-2013-as uniós költségvetés hamarosan esedékes tárgyalásán elképesztő "birkózások" várhatók

A gazdasági fejlettség mellett vannak más különbségek is a régi és az új tagállamok között?

Vincze Hajnalka: Mi újonnan belépők sokkal rosszkedvűbbek, elégedetlenebbek vagyunk. Az Eurobarométer közvéleménykutatások szerint ez az egyik leglátványosabb különbség a régi és az új EU-állampolgárok között. Van egy kérdés ugyanis, ami általában a "saját életével való elégedettség"-re vonatkozik. Erre a régi tagállamok lakosságának 80%-a, míg az újakénak csak 60%-a válaszolt pozitívan. Mi magyarok pedig még az elégedetlenebbek sorának is a végén kullogunk: nálunk mindössze 54% vallotta magát elégedettnek. Viszont mindkét csoport pont ugyanolyan ellentmondásosan áll magához az EU-hoz.

Sokat várunk tőle (mindenhol elsöprő támogatása van például a közös kül- és védelempolitikának, sőt, még annak is, hogy ezeken a területeken inkább EU-szinten hozzák a döntéseket), de nem vagyunk hajlandók biztosítani az ehhez - ti. az egységes közös fellépéshez - szükséges eszközöket (vagyis például több mint 70% ragaszkodik a saját külön EU-biztoshoz, és alig 10% egyezne bele a vétójogról való lemondásba). Ez a felemás hozzáállás a régi és az új tagállamok közvéleményére egyaránt igaz. És egészen pontosan tükrözi az Unióban jelenleg uralkodó, számos tekintetben életveszélyes logikát.

Miért mondja, hogy életveszélyes a mostani uniós logika?

Vincze Hajnalka: Mert vannak bizonyos területek - és itt éppen a jelenlegi kihívások szempontjából legkritikusabb területekről: a rendőri-igazságügyi, illetve a kül- és védelempoltikai kérdésekről van szó - ahol egyfajta "senki földje" állapot uralkodik. Vagyis a tagállamok már lemondtak bizonyos kompetenciáikról az Unió javára, ám nem helyezték azokat a hatékony fellépést (a nemzetállami cselekvéshez hasonló gördülékenységet, de megsokszorozott hatást) bizosító nemzetekfeletti logika alá. Így tehát egymás között huzakodnak - gyakran évekig -, hogy azután mindenféle kicsinyes kompromisszumok által felhigított döntéseket hozzanak, amik ráadásul nem kötelező érvényűek, a végrehajtásuk nem számonkérhető.

Persze ez mindig is így működött: tudniillik általában csak különböző válságok után, az azokban tanúsított tehetetlenségre válaszként vonták szorosabbra egy-egy kérdésben az integrációt. Most az a katasztrófa, hogy hiába jön a válság, az Unió utána sem képes reagálni, utána is mozdulatlan marad. Ennek az az oka, hogy olyan érzékeny politikai területeken kellene reagálni, szorosabbra fonni az integrációt, amelyekben a tagállamokat megosztják a korábban említett, feloldhatatlan ellentmondások. Ebből az egyetlen kiutat az ún. változó geometria (vagy többsebességes Európa) forgatókönyvek jelentik.

A többsebességes Európa számunkra másodosztályú tagságot jelentene?

Vincze Hajnalka: Ez csak rajtunk múlna. A széles körben elterjedt tévhittel ellentétben a többsebességes Európa elképzelés nem valamiféle diszkrimináció. Egészen egyszerűen arról lenne szó, hogy az integráció terén ambiciózusabb tagállamok gyorsabban és messzebbre haladhatnának, anélkül, hogy a vonakodóbbak ezt automatikusan és módszeresen megakadályozhatnák. Ez mindenekelőtt politikai akarat kérdése. Ha nem értünk egyet - most még - a teljesértékű, önálló, politikai Európa gondolatával, az a mi dolgunk. De miért akadályoznánk az ambiciózusabb országokat abban, hogy egymás között szorosabbra fonják az integrációt?

Akkor, amikor egyrészt minket senki nem kényszerít részvételre, másrészt az együttműködésük nyitott vagyis mi folyamatosan megőrizhetjük a belépés jogát, harmadrészt pedig ők a szűkebb körű, mélyebb integrációjukat az EU-n kívül is bármikor megvalósíthatják? De persze itt még nem tartunk, egyelőre az ambiciózusabb tagállamok inkább még csak nyomásgyakorlás céljából fenyegetőznek az "integrációs előörs" létrehozásával. Ettől függetlenül: a politikai Európa projektje számára ez a megoldás az egyetlen járható út.

Miért mondja, hogy "itt még nem tartunk"? Párizs, London és Berlin már most is közös találkozókat tart, és a többiek feje felett hoz döntéseket.

Vincze Hajnalka: Ez egy egészen más kérdés, ennek semmi köze nincs a többsebességes Európa gondolatához! Sőt: a "három nagy direktóriuma" pont az ellenkezője ennek. Amikor Franciaország és Németország Nagy-Britanniával egyeztet, akkor nem a közös uniós ambíciók és végcél alapján történő szorosabb együttműködésről van szó, hanem csupán csak a két szembenálló koncepció közötti egyezkedésről. Ez lényegében az össz-uniós (eddig tizenötös, mostantól huszonötös) kompromisszumok számára készíti elő a terepet. A tagállamok (és köztük mindenekelőtt a kis országok) számának növekedésével az ilyen típusú, nagyok közötti, "folyosón történő" egyeztetés egyre terjed majd.

Említette az előbb az Uniót fenyegető kihívásokat. Hogyan foglalná össze ezeket?

Vincze Hajnalka: A jelenlegi tendenciák alapján az első számú közép- és hosszú távú kihívást a népességcsökkenés-elöregedés jelenti. Az ENSZ előrejelzései alapján 2050-re a most csatlakozó népességtöbblet 72%-át elveszítik a Huszonötök, a jelenlegi 36 éves átlagéletkor 49-re emelkedik. Ez a versenyképesség számára óriási kockázat, a szociális ellátórendszereket pedig a szakadék szélére sodorja. A másik nyilvánvaló kihívás az Unión belüli gazdasági szintkülönbségek kezelése úgy, hogy ezzel se ezen, se azon az oldalon ne erősödjenek a szélsőséges politikai erők (itt azért mert keveselljük amit kapunk, ott azért, mert sokallják amit adnak).

Ami kifejezetten a biztonság- és védelempolitikát illeti, ezzel kapcsolatban a legfontosabb, legsürgetőbb feladat a veszélyesen mélyülő globális Észak-Dél törésvonalak tompítása. Mindenekelőtt ezek szolgálnak ugyanis táptalajul a kézzelfogható fenyegetésként beazonosított jelenségeknek (mint a nemzetközi terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek elterjedése), illetve ezek akadályozzák meg a velük szembeni hatékony nemzetközi fellépést.

A másik nagy kihívást ezen a téren természetesen Amerika "kezelése" jelenti. Az Egyesült Államok ugyanis egyfajta stratégiai "vetélytárs-előkép"-nek tekinti Európát, és mindent megtesz annak érdekében, hogy önállósodását, politikai egységgé válását megakadályozza. S ehhez, mint arról korábban is szó volt, egyelőre az Unión belül is igen sok szövetségest talál.